Lee és Krump levelezése

A félelem a tétovák luxusa, s te képzeled csak oda, hogy lesz valami, vagy éppen nem. Ha állsz mint a cövek seggeden, s kezeddel hadonászol, teszel-veszel várost eszel, akkor tudod, tudni véled, mi fán terem a jövő, és mikor érik be gyümölcse.
Én erre képtelen vagyok. Álljak, és vájjam az utam, hogy aztán haladjak rajta lefelé? Lehet meg kéne tennem. Inkább, mint várni azt a röpke kis időt, amikor rosszkedvem a mélyéből az inspiráció fölemel, míg egy szintre el nem érek, ahol jön a despiráció, és újra zuhanni kezdek.
Hát akkor ugorjunk fejest!
Én levetem magam, mert ahányszor megtettem, csodát láttam: magamat kívülről, egy út végén. Mögöttem óriáscipők taposták a malmokat, akik örültek neki. Az egész levegő megtelt liszttel: majdnem kenyeret lélegeztem, a manna is valami ilyesmi lehet. Aztán beborult az ég, villámlott és dörgött, és eleredt a szivárvány-eső. Sok-sok apró szivárvány hullott az óriáscipőkre, akik végre összetaposták a malmokat. A cipők kivirultak, egyik-másik virágot növesztett orrárára, a többiek feltépve leragasztott szájaikat, (buta emberek azt hiszik a cipők szája a tetejükön van, pedig nekik is az orruk alatt) vigyorogtak a szivárványra.
Legutóbb ez volt. Félek, hogy most rondább lesz: stigmás, véres, keserédes szürke szenvedély. Ott fogok állni az út elején, mögöttem a vigyorgó óriáscipők, és majd jön az a sok láb, meg kar, és a fenyegető mutatóujjak, (azokkal nagyon vigyázni kell) s kezüket dörzsölő ostoros koboldok, és szegény cipőket kidobják, mert szakadtak, s a koboldok csattognak majd az ostorral, és körberajonganak, épp úgy, ahogy a kezek, az újjak, meg az urbanizált vadak.