Lee és Krump levelezése

 

Mint kicsontozott nyúl fekszem előttetek

Csigák nyalják szét belemet.

Üljétek meg a tort, vesszen húsom,

Osszátok szét, hogy mindenkinek jusson.

A hedonizmus határtalan, lám:

Zabálás után anál-kanál bújócska,

Ipiapacs nem találsz rám,

Gyomorsavad gőze mögé rejtőztem.

Engem büfögsz föl, ahogy

Egész életemben fölbüfögtek a nagyok.

Csak az ölt testet, aki hisz önmaga létében.

Anyagtalan száguldok a semmiben,

Hogy egyszer talán csillagba ütközzek.

Nem pörögnek a szavak, undorító vakolat fedi be a lelket.
Falat bontok, rontok eget, s ha kell nekifeszülök mígnem szelet hasít homlokom, s nem érdekel a gyomrokon szenvedő kezek ezrede, mert nem adnak pofont, ha a szél homlokom is magával viszi a földöntúli száguldásba.
Belegebedek a falbontásba?
Meg kell ismernem magam, hogy mások is megismerhessenek. Mi egyebet kívánhat egy ilyen kis exhibicionista?
Mostantól remélem gyakrabban írok, még ha lee nem is reagál.

A megbolondultak megboldogultak. A szájon vigyor, vagy más, de ha valaki ás a tudat alját kapirgálva, kiderül a sötét mély, hisz minden oly tökély: az vagy, akit agyad akar, azt teszed, látod, hallod, anyagi gondod a holdon landol, és te lehetsz önmagad szülötte.
Így meg küzdesz, gyötrődsz, hogy jaj mi lesz, de ha rászeded magad, és te is hiszed, tébolydában veszted eszed, és ész nélkül szebb a világ.

talán akkor merek legmélyebben az ördög szemébe nézni, amikor saját elmém sötétebb utcáin lófrálok. a helyzet szerencsére nem tragikus, az összes beteget bilincsbe vertük és időnként jól elpáholjuk őket, hogy minél kevésbé hallassák szavuk. ez egy precízen, eredményesen működő rendszer. DE rendszer, és félő, hogy mint minden rendszer, vagy mint bolond fejében a valódinak képe, összeomolhat, vagy hiba csúszhat belé.
akkor mi lesz??

A félelem a tétovák luxusa, s te képzeled csak oda, hogy lesz valami, vagy éppen nem. Ha állsz mint a cövek seggeden, s kezeddel hadonászol, teszel-veszel várost eszel, akkor tudod, tudni véled, mi fán terem a jövő, és mikor érik be gyümölcse.
Én erre képtelen vagyok. Álljak, és vájjam az utam, hogy aztán haladjak rajta lefelé? Lehet meg kéne tennem. Inkább, mint várni azt a röpke kis időt, amikor rosszkedvem a mélyéből az inspiráció fölemel, míg egy szintre el nem érek, ahol jön a despiráció, és újra zuhanni kezdek.
Hát akkor ugorjunk fejest!
Én levetem magam, mert ahányszor megtettem, csodát láttam: magamat kívülről, egy út végén. Mögöttem óriáscipők taposták a malmokat, akik örültek neki. Az egész levegő megtelt liszttel: majdnem kenyeret lélegeztem, a manna is valami ilyesmi lehet. Aztán beborult az ég, villámlott és dörgött, és eleredt a szivárvány-eső. Sok-sok apró szivárvány hullott az óriáscipőkre, akik végre összetaposták a malmokat. A cipők kivirultak, egyik-másik virágot növesztett orrárára, a többiek feltépve leragasztott szájaikat, (buta emberek azt hiszik a cipők szája a tetejükön van, pedig nekik is az orruk alatt) vigyorogtak a szivárványra.
Legutóbb ez volt. Félek, hogy most rondább lesz: stigmás, véres, keserédes szürke szenvedély. Ott fogok állni az út elején, mögöttem a vigyorgó óriáscipők, és majd jön az a sok láb, meg kar, és a fenyegető mutatóujjak, (azokkal nagyon vigyázni kell) s kezüket dörzsölő ostoros koboldok, és szegény cipőket kidobják, mert szakadtak, s a koboldok csattognak majd az ostorral, és körberajonganak, épp úgy, ahogy a kezek, az újjak, meg az urbanizált vadak.

Elhittem, hogy fájdalmam az út része és az idő kereke koptatja el. Azt gondoltam a félelmem az illatok része és a szél fújja majd szerte szét. Úgy reméltem az egyetlen igaz tulajdon elvesztésének gondolata csak a horizonton bújkáló sötét árnyak időszakos figyelmeztetése.
De nem tűnő démon ez csupán, örök részemmé akar válni ez az idegőrlő, lelkemet jégfuvallattal behintő, szorongató gondolat. Kérdés, hogy egy ilyen örvény hol enged el, hová visz mit akar mutatni. A koponyámban harsog a válasz: természetesen semmit...A mellkasomban tétova, gyengülő pszichém a rémület orkánjában sodródik.
Mit tehetek hát én innen kintről, látszólag nem sokat azon kívül, hogy nagy levegőket veszek és megpróbálom gondolataimat, ha máshogy nem hát rúgdosva arrébb terelni.
Hosszú időket töltenek így a gondolatok egész más tájakon és rengeteg dolgot ismernek meg.
Egyre kerekebb képet képez az élet impresszióiból összeállt mozaik. A dolgok egyre átláthatóbbak, egyre egyszerűbbek, egyre kiszámíthatóbbak, egyre reményvesztettebbek, egyre üresebbek, egyre sötétebbek...Minél több színt látok annál színevesztettebb. (ahogy a logika is diktálja:)

Hejj, de rég volt cimbora, mikor még oda szartunk, ahova akartunk, és nem voltak benne giliszták, kik átrágják a földet, hogy zöldet mondjanak minden szóval. Az élet sava-borsa kijön belőle ha büffent, hervadnak a virágok, dőlnek a szobrok, noir szürkeség tátong az alagút végén. Régen azt hittem ott majd fény lesz, de elállták a mohó dudások, kik sokat ettek, s meghízva most beragadtak az alagút végébe, mert képtelenek voltak eldönteni ki menjen előre. Hát most mind Micimackó, és nyalhatják a mézet, az meg nem éget, mint a könyv, mert ha kezedbe veszed, elveszted eszed, és le nem teszed, hát inkább a kocka szívjon más világba: Mániába. E csodás helyen mindenki boldog: Koboldok legyeket esznek, míg meg nem vesznek, és akkor elő a puskát loccsannak az agyak, földre folyik a vér: jó lesz a termés, és érmés helyen végez az énem.

Egy kérdésem van, kérem: most szar vagyok, giliszta, Micimackó vagy én?