Lee és Krump levelezése

Elhittem, hogy fájdalmam az út része és az idő kereke koptatja el. Azt gondoltam a félelmem az illatok része és a szél fújja majd szerte szét. Úgy reméltem az egyetlen igaz tulajdon elvesztésének gondolata csak a horizonton bújkáló sötét árnyak időszakos figyelmeztetése.
De nem tűnő démon ez csupán, örök részemmé akar válni ez az idegőrlő, lelkemet jégfuvallattal behintő, szorongató gondolat. Kérdés, hogy egy ilyen örvény hol enged el, hová visz mit akar mutatni. A koponyámban harsog a válasz: természetesen semmit...A mellkasomban tétova, gyengülő pszichém a rémület orkánjában sodródik.
Mit tehetek hát én innen kintről, látszólag nem sokat azon kívül, hogy nagy levegőket veszek és megpróbálom gondolataimat, ha máshogy nem hát rúgdosva arrébb terelni.
Hosszú időket töltenek így a gondolatok egész más tájakon és rengeteg dolgot ismernek meg.
Egyre kerekebb képet képez az élet impresszióiból összeállt mozaik. A dolgok egyre átláthatóbbak, egyre egyszerűbbek, egyre kiszámíthatóbbak, egyre reményvesztettebbek, egyre üresebbek, egyre sötétebbek...Minél több színt látok annál színevesztettebb. (ahogy a logika is diktálja:)