Hejj, de rég volt cimbora, mikor még oda szartunk, ahova akartunk, és nem voltak benne giliszták, kik átrágják a földet, hogy zöldet mondjanak minden szóval. Az élet sava-borsa kijön belőle ha büffent, hervadnak a virágok, dőlnek a szobrok, noir szürkeség tátong az alagút végén. Régen azt hittem ott majd fény lesz, de elállták a mohó dudások, kik sokat ettek, s meghízva most beragadtak az alagút végébe, mert képtelenek voltak eldönteni ki menjen előre. Hát most mind Micimackó, és nyalhatják a mézet, az meg nem éget, mint a könyv, mert ha kezedbe veszed, elveszted eszed, és le nem teszed, hát inkább a kocka szívjon más világba: Mániába. E csodás helyen mindenki boldog: Koboldok legyeket esznek, míg meg nem vesznek, és akkor elő a puskát loccsannak az agyak, földre folyik a vér: jó lesz a termés, és érmés helyen végez az énem.
Egy kérdésem van, kérem: most szar vagyok, giliszta, Micimackó vagy én?
Utolsó kommentek